DIÓ KUTYÁNK
...avagy, miként váltunk kutyatartókká
Mindketten úgy nőttünk fel a feleségemmel, hogy nem volt igazán saját állatunk gyerekkorunkban. Miután a közös életünket igazán elkezdtük, elköltöztünk egy falusi kertes házba, de ott sem tartottunk állatot. Egy-két év után felmerült, de egyrészt az ott tartózkodásunkat nem éreztük véglegesnek és biztosnak, másrészt hétvégén gyakran visszajártunk, s ez megnehezítette volna a gondozást. Tudtuk, hogy állatot tartani felelősség, s hogy a mi kutyánk nem lehet csak egy házőrző a láncon, akinek esténként odalökünk néhány csontot. Majd ha megfelelőek lesznek a körülményeink, gondoltuk, s ezért mindig visszautasítottuk a felkínált kiskutyákat, bármennyire is aranyosak voltak.
Aztán teltek az évek, megszületett a lányunk, aki egyre nagyobb lett. Már iskolás volt, amikor többször is emlegette, hogy jó lenne egy kiskutya. Most már mi is úgy gondoltuk, hogy biztosan találunk megoldást, ha muszáj. A korábbi ellenérvek ugyanúgy fennálltak, de nem mehet el úgy az életünk, hogy a bizonytalan jövő miatt sosem vállalunk felelősséget. A döntő lökést azonban Dóri igénye adta meg. Úgyhogy ekkor már egészen konkrétan elkezdtünk gondolkodni azon, hogy honnan is szerezzünk egy kiskutyát. Nem sokkal korábban derült ki az is, hogy Dórinak kistestvére lesz, amit szintén régóta szeretett volna már, úgyhogy ez az év egészen rendkívülinek ígérkezett.
Sok történetet hallani az okos, pórias korcs kutyákról, amelyek lepipálják az agyontenyésztett, elkényelmesedett és elbutult „fajtiszta” kutyákat, bennem is megvoltak ezek a hiedelmek. De ahogy kezdett érdekelni a dolog, elkezdtem magam kiművelni, elsősorban az internet segítségével. Rá kellett jönnöm, hogy a helyzet ebben az estben is bonyolultabb, és itt is a hozzáértéstől és a lelkiismeretességtől függenek a dolgok.
A keresgélés közepette akadtam rá egy weblapra, ahol éppen kiskutyákat árultak, és mindannyiunkat teljesen levettek a lábunkról a képek, különösen egy, amelyen egy gyönyörű kis bicolor beagle volt. Először nem gondoltunk arra, hogy egy viszonylag jelentős összeget adjunk egy kutyáért, hiszen már annyiszor kínáltak kutyát és hát ott vannak a menhelyek is. De aztán az a kép mindig előkerült. Elkezdtem utána járni a dolgoknak. Olvastam és láttam, hogy a beagle, amelynek bája felnőttként is egyedülálló, gyerekszerető, ugyanakkor mégis praktikusan tartható kutya. Dóri igényei szerint kell elsősorban választanunk, de nehéz a keverék-kutyákkal, mert sok esetben nem lehet tudni, hogy milyen lesz. Pedig gyerek mellett ez nemcsak a külleme, hanem a természete miatt is fontos. Kiszámíthatóan felnövő kutya kell és ez csak a fajtatiszták esetében lehet biztos. Ezzel az érvrendszerrel felszerelkezve próbáltam meggyőző lenni, közben megnéztük a kiskutyás képeket is néha. Nem volt nehéz dolgom.
Szóval, akkor beagle!
Nem igazán akadt konkurrense, a még szóba került retriverekhez képest a kis termete is nagyon praktikusnak tűnt, hogy szállítani tudjuk, ha elmegyünk itthonról. Igazából ismeretlen volt ez a fajtanév korábban nekem, pedig sok kutyafajtát ismertem, de ez nem maradt meg, annyit láttam, hogy kopóféle. Ma is ezt mondom, amikor kérdezik a fajtáját, és csak értetlenkednek a bigli szóra. Levelezésbe kezdtem, s végül egy júliusi napon elindultunk a Határszéli Huncut Kennelbe, hogy hazahozzunk egy kiskutyát. Messzire mentünk, de fontosabb döntés volt ez annál, hogy számított volna.
 
Ahogy megérkeztünk, láttuk a nagyobb kutyákat, majd a szanaszét szaladó hat kis bicolor beagle-t, a tricolorok már elfogytak. De mi bicolort akartunk, mint azon a képen, így ez nem okozott gondot. Hihetetlenül gyönyörűek és bájosak voltak. Én dögönyöztem őket a válogatás közben, Dóri csak félénken nyúlt feléjük, ritkán ért még kutyához. Pedig szándékosan rászoktattam, hogy ne féljen az ilyesmitől. Szerencsére a békát is megfogja, a mégis meglévő félénksége a kiszámíthatatlan és gyors mozgás miatt volt. De el volt bűvölve! Nagyon nehezen tudtunk választani, végül én tettem pontot a dolog végére, először eldöntve, hogy fiú legyen – így legalább nemcsak én leszek az, , mert a kistesó is lánynak ígérkezett – aztán a 3 fiúból Datolya és Dió jött számításba, végül Dió lett a választott. Hat hetes volt, s büszkén autóztunk haza vele.
Első éjszaka bent aludt az előszobában, másnap hajnalban az első hangjára ugrottunk ki az ágyból, hogy mi baja van, pedig csak vakkantott. Aztán szépen evett is, nem igazán szomorkodott, hamarabb megszokta az új környezetet, mint gondoltuk. Mindez már másfél éve volt. Hónapok múlva fedeztük fel, hogy regénybe illő fordulattal, pont ő volt a hat kis bicolorból az, amelyik azon a bizonyos fényképen volt.
Azóta sok mindent átéltünk, tapasztaltunk és tanultunk is. Bizony, állatot tartani felelősség. Majdnem olyan, mint amikor az ember szülővé válik, hiszen a kis állat élete tőlünk függ. Azóta járatosak lettünk a kutyafajtákban, hiszen rendszeresen kezdtünk járni kutyakiállításokra, s bár a beagle-fejeket keressük automatikusan, azért a többi kutyafajtát is megnézzük. Olvasgattam a szakirodalmat és az internetes fórumokat. Megtanultam, mit jobb és mit nem, etetni a kutyával, Megtudtam, hogy a tv-ben látottakon túl más kutyatápok is vannak, és hogy a csirke csontját egyáltalán nem tanácsos neki odaadni.
Rendszerességre is neveli az embert az állattartás, hiszen az etetésen túl a rendszeres játékot, sétálgatást is igényli a kutyus. Még egy családtag, akinek gondolni kell az igényeire. A nyaralásoknál meg kell szervezni az ellátását ha nem tudjuk elvinni, de eljutottunk oda is, hogy már egy új autó vételénél is számításba kell vennünk, hogy hosszabb út esetén is kényelmes helye legyen. Miatta lett macskánk is, hogy ne legyen annyira egyedül, s mi se gondoltuk, hogy milyen murisak lesznek együtt.
Sok pozitív dolgot hozott az életünkbe a kutya, de persze problémák is akadtak. Mivel kertben tartjuk, nincs egészségügyi séta, s ezért kiskorától próbáltam rászoktatni, hogy egy helyen végezze a dolgát. Sajnos ez a mai napig nem sikerült. Bár tudom, hogy van, akinek igen, én mégsem látok rá túl sok esélyt, amióta olvastam, hogy ezt is sokszor jelzésként hagyják más és más helyeken egyes kutyák, talán Dió is. Így az embert érik néha meglepetések a kertben, s a füves részen se lehet már úgy hancúrozni, mint azelőtt.
Azért szerencsére ez ritkábban fordul elő, inkább a szélre esőbb részeket keresi. El kell viselni, hogy néha akkor is ugat, amikor aludnánk, hogy gödröket ás a fűben, hogy nem lehet nyitva hagyni a kocsiajtót vagy kint hagyni a ruhaszárítót, hogy néha hamarabb kezdődik a paradicsomszüret.. Megfizettük mi is a tanulópénzt néhány, a porban újrafürdetett zoknival és pólóval, vagy egy szétrágott gyerekülés-huzattal. A legnagyobb gondot azonban a szökései okozzák, ami sajnos beagle-tulajdonság, hiszen nyomkövető nyulászkopó. Más kutyák is szeretnek kiszökdösni, de ő különösen.
Nyilván azért is mert fiú. A kutya bizony arra is jó, hogy az ember végre rászánja magát, és rendbe tegye a kapuját, a kerítését. Ez utóbbit már teljesen körbetégláztam, hogy ne tudja magát kiásni, ezért mostanában már csak egy véletlenül nyitva hagyott kapu esetében lép meg. Mindig ellenőriznünk kell a vendégeinket, jól becsukták-e az ajtót. Pedig ha hívom, néha 100 méterről is szívesen vágtat hozzám, gyakoroltattam vele ezt jutalomfalatokkal vagy dicsérettel.
Volt, hogy kimentünk a pusztába. Máris lerakta az orrát és ment.
Mivel kilométerekre ellátni, nem bántam, de őt nem érdekelte merre vagyunk, csak ügetett el az orra után, egyre messzebb. Amikor már tényleg alig láttuk, utána kellett menni, úgy tűnt meg sem állt volna, csak órák múlva. Sajnos nem tudja, hogy ha elcsavarog, mi nem biztos, hogy ott maradunk, ahonnan elindult, ha nem otthon vagyunk. De onnan is többször kiszökött már. Szerencsénkre falusi helyen már mindenki ismeri, és az emberek rendesek, mert már sokszor visszahozták. De volt, amikor egyik este nem találtuk. Aztán valamikor késő éjjel zörgetett, ekkor tudtuk meg, hogy hazatalál. Más is van, akiről tudom, hogy néha a kutyája elszökik, és nem aggódik, mert tudja, hogy előbb-utóbb hazamegy. Csak mi tudjuk, hogy egy beagle mindenkihez barátságos és igen tetszik is az embereknek.
Mindig félünk, hogy elkóborláskor majd valaki „befogadja”. Egyszer már majdnem elvitte valaki haza, ha pár perccel később érkezem, talán nincs már meg. Nagyon sok ember kérdezte már milyen kutya, mert a beagle az átlag kutyához képest nagyon megnyerő, szép állat, a kukásoktól az utat építő munkásokig már többen meg akarták venni. Éppen ezért félünk, hogy egyszer valaki nem kérdezi meg. Szóval a sok előny mellett azt is meg kellett tanulnunk, hogy bizony a beagle csavargó, barátságossága miatt házőrzőnek nem való – bár ez nálunk nem is volt cél – s ezért nem is a hűség mintapéldája, hanem egy kedves, de azért kellően agyafúrt, bohókás fickó.
Bár a gondoskodás oroszlánrésze rám hárul, a kutyatartás a család többi tagján is sokat változtatott, sőt bizonyos szempontból többet is. Erika, a feleségem, nem volt igazán állatbarát, de Diót nagyon szereti, és eleinte ő volt az, aki bátrabban döntött amellett, hogy legyen kutyánk, igaz talán kevésbé is gondolta át mivel fog ez járni. Terhesen még a 7-8. hónapban is dolgozott, s amikor néha valamiért komoran vagy csak egykedvűbben érkezett haza az autóval, a kapuban csücsülő és őt bámuló kiskutya mindig ellágyította, és jókedvre derítette.
Alig várta, hogy megszülessen a kicsi, hogy ha már a hasa nem akadályozza, majd újra szabadon dögönyözhesse ő is Diót. Korábban ilyesmire nem érzett vágyat, nem szívesen ért az állatokhoz. De most ráérzett az ízére.
Sokkal érzékenyebb lett a velük kapcsolatos hírekre, a velük való bánásmódra.
Dóri állatokkal szembeni félénksége is sokat változott, félve simogatta meg az első találkozáskor a kiskutyákat, manapság pedig ha néha méltatlankodva is, de rendszeresen tűri Dió ráugrálásait, és próbálja a legkülönfélébb szerepjátékokra rávenni a kutyát, persze nem sok sikerrel.
Élvezet hallgatni a vele való perlekedését, s ő benne is felkeltette a gondoskodással kapcsolatos felelősségérzetet. Nagyon szereti, állandó témája. Időközben az első évét betöltött Anna lányunk is megkezdte az ismerkedést a külvilággal, s kölcsönösen Dióval is. Már most látható, hogy nagyon tetszik neki. Bár néha összerezzen, ha este Dió elkezdi a szokásos társalgást a többi kutyával – Erika szerint már megint okoskodik – de ha kint vagyunk vele, örömmel sikongat, ha látja. Mindössze 15-20 szót mond még, de már közte van a Dió, amit korábban Di-ként emlegetett.
Én pedig, - azontúl, hogy én is nagyon kötődöm hozzá, és tulajdonképpen én vagyok vele legtöbbször - a pár éve egyre inkább elhanyagolt testmozgáshoz gondoltam megfelelő társnak a kutyánkat, s elkezdtem érdeklődni az agility iránt, amely a kutya és a gazdája számára is kellemes testmozgást ígér. Voltunk is vele egy tapasztalatszerző „edzésen”. Sajnos aztán ez idő hiányában abbamaradt, de el is kell jutnunk előbb egy alapszintre. Úgyhogy itthon is csinálunk néha akadálypályát, tanulgatjuk az alapvető parancsokat, az apportírozást.
A kutyatársaság miatt is jó lenne ez, mert az biztosan nagyon hiányzik neki, lévén falkakutya. Sajnos a társaságot teljesen nem tudjuk pótolni, s nem tudunk vele annyit lenni, amennyit jó lenne, főleg télen. Ezért is gondolkodunk már másik kutyán is, mert a macska néha külön utakon jár. Sokszor van, hogy Dió nagy örömmel jön elém, már hozza a rongyot, a labdát, hogy játszunk, vagy ha ugrok felé, akkor tudja, hogy játék van, s ilyenkor örömében össze-vissza száguldozik néhány percig. A játékért néha az evést is későbbre halasztja.
Sajnos ritkán lehet vele eleget játszani, s ez folyamatos lelkiismeret furdalást kelt az emberben, nekünk is fáj, hogy sokszor túl hamar ott kell hagynunk. Egyszer azért megoldjuk majd, s lesz társasága, lesz majd másik kutyánk is. Ha szabadon van és eltávolodik, macska vagy másik kutya esetén általában hiába kiabálok. Van még mit tanulnia fegyelemből, bár ugye tudjuk, beagle. Az viszont biztos, hogy sosem lesz belőle teljesen fegyelmezett, minden utasítást szemrebbenés nélkül végrehajtó munkakutya, de talán pont ez is olyan szerethető benne, hogy olyan lökött, mint sokszor mi is, hogy olyan emberi, hogy olyan beagle….
Elkövette: Sárközi Zsolt (gazdi) |
AJÁNLOM AZ OLDALT
