|
Személyes tapasztalatok a kutyatartásról
2005.07.11. 19:30
Az írást elkövette: Dr. Palotai Erzsébet
műkedvelő, ám nagyon boldog kutyatartó, Gyál
Panellakásban laktunk 1991-ben, fiatal házaspárként, amikor úgy döntöttünk, hogy kutyát fogunk tartani.
Így került hozzánk 8 hetes korában Döme, a rövid szőrű, sötétbarna német vizsla.
Rögtön az első nap, az első 3 órában szembesültünk az összes problémával, ami a kölyökkutya tartással
kapcsolatban felmerülhet: nem plüsskutya a kutyabébink, hanem olykor anyahiányos, ám rendszeresen
huncutkodó, ráadásul mindig éhes-szomjas, kaki- és pisigyár. Tapasztalatunk nem volt a kutyatartásban,
ezért a korábban beszerzett szakkönyveket lapoztuk fel. Hamar rájöttünk arra is, hogy a józan eszünk
után kell menni, mert a szakkönyvek jobbára tenyésztők tapasztalataiból íródtak, viszont nekünk se több
kutyánk, se azt megelőző tapasztalatunk, se elkerített kennelünk, de még anyapótló másik kutyánk sem
volt.
 A probléma ott kezdődött, hogy nem hallgatott még a nevére,hiába hívtuk,eszetlenül rohangált össze-vissza, alighogy kiszálltunk az autóból. Félig megőszültem, nehogy kiszaladjon az útra,
hiszen még visszahívni sem tudom. Itt fogalmazódott meg az első alapszabály: védett helyen szabad csak kiengedni kezünk közül a kölyökkutyát, és mielőbb pórázt kell beszerezni neki. Aztán a lépcsőházban igazi kihívásnak látszott a lépcső megmászása. Ehhez jött adalékként, hogy a hosszas próbálkozás fáradságai miatt össze is pisilte magát. Megfogalmazódott a második alapszabály is: TÜRELEM kell a kiskutyához, mert nem a mi bosszantásunkra követi el a csínyeket: vagy nem tudja, hogy mit akarunk, vagy nem meri, amit kellene. Végül, de nem utolsó sorban: azonnal fel kell takarítani a pisit-kakit, ha nem akarjuk kivívni magunk ellen a lakóközösség haragját.
A jogszabályi előírások szerint ki kell kérni a lakók írásbeli beleegyezését a kutyatartás megkezdéséhez (Kutyás család új helyre költözésekor nem
kell a beleegyezés, viszont ha zavarja a lakóközösséget, hozhatnak ellenintézkedéseket.). Mi ezt a kezdeteknél elmulasztottuk, de szerencsére nem volt problémánk ebből. Egyébként - mások tapasztalatai alapján - a problémák nem is elsősorban ekkor vannak, hiszen kis aranyos szőrgombócokkal szembennem szokott senkinek averziója lenni. Amikor már megszokja a helyet, családot és nehezményezni kezdi az egyedüllétet, akkor kezdi el zavarni a környezetet.
Amikor új lakásba költöztünk - megelőzendő a problémákat -, írtam egy nagyon udvarias hangú levelet minden szomszédnak a lépcsőházban. Nagyjából az volt a lényege, hogy beköltöztünk, családtagokat felsoroltam, természetesen a kutyát is beleértve.
Kértem mindenki megértését, ha a kezdeti időben - amíg a kutya meg nem szokja az új zajokat -
ugatásával, nyüszítésével zavarná a lakó nyugalmát, ígértem, hogy hamarosan csend lesz. Tájékoztattam
őket, hogy nagyon barátságos vizsláról van szó, aki a család kedvence, és bárkit szívesen látunk egy
baráti simire. Ígértem továbbá, hogy a lépcsőház rendjét természetesen fenntartjuk. Persze ez nem üres ígéret volt, a korábbi tapasztalataink hozzáállásunk ezt támasztották alá, és így is történt. A lakók nem hogy szó nélkül tudomásul vették a helyzetet, de soha egyetlen atrocitás nem ért bennünket a kutya miatt.
Előfordult, hogy a kutya vakkantására szóltak hozzá, nyugtatták, hogy hamarosan hazajön a gazdi, sőt, volt aki kedveskedett is volna neki valami finomsággal a levélbedobón keresztül. Ezt Döme sosem ette meg, de az étel elfogadásáról/megtagadásáról kicsit később szólnék.
 Térjünk vissza még az első éjszakára, amikor az anyja és testvérei nélkül maradt kiskutya
nagyon magányosnak érezte magát a lakásban, még ha ott is voltunk neki mi, az új gazdái. Mi már tudtuk, hogy szeretjük őt, akartuk, és vállaljuk, de Döme, szegény, ezt még nem hitte el, különösen, hogy lefeküdtünk aludni, és vele nem törődött senki. Mászkált, nyüszített, rágott, ugatott, és mindent elkövetett, hogy észrevegyük az elesettségét. Megágyaztam hát neki az ágyam mellett, megkapta a sportolás során jól összeizzadt pólót, amit elégedetten gyűrt maga alá, miközben összegömbölyödött. Odalógattam a kezemet az orrához, és valószínűleg álmomban néha meg is simogattam. Tenyésztők szoktak adni egy
rongydarabot, ami a kennel szagát még sokáig őrzi, nálunk ez hiányzott, ezért folyamodtunk a fent
leírtakhoz, ami bevált, néhány éjszakát követően már nem volt problémája a kiskutyának.
Nem így a szobatisztasággal!
Csak ajánlani tudom mindenkinek, aki kölyökkutyát vesz magához, hogy pár napot, esetleg 1-2 hét szabadságot vegyen ki, és minél többet legyen együtt az új kutyussal.
Óránként vigye le sétálni, és addig ne is menjenek vissza a lakásba, amíg pisi, vagy kaki nem történik.
Ilyenkor nagyon-nagyon meg kell dicsérni a kiskutyát, és hamarosan megtanulja, hogy az „ügyes, okos kutya" a szabadban végzi el a dolgát. Amennyiben a lakásban történne baleset, nem a világ vége, és persze elő is fog fordulni még pár hétig, olyankor rendkívüli türelemmel kell eljárni. Gondoljuk át, hogy hibás-e a kiskutya? Elegendő időt töltöttünk vele a szabadban? Ha valamelyik kérdésre is „nem" a válasz, ne szidjuk meg az állatot. Rosszallóan kezeljük a helyzetet, de ne bántsuk a kutyát, főleg ne „verjük bele
az orrát" a végtermékbe. Sokan ajánlják az újságpapíros módszert (amikor a tócsába beletesszük az újságpapírt, aztán fokozatosan „kivándorol" a lakásból a „pisilés" helye) de véleményem szerint ez csak a probléma elodázása. Mégis van, akinél ez vált be, ne vessük el teljesen.
Módszerünkkel pár hét alatt szobatiszta lett a kiskutyánk. Persze még sokáig hazaszaladtunk délben levinni a kutyust, így nem volt megterhelő számára a tanulási folyamat.
 Pár hónapos volt Döme, amikor felmerült bennünk a félelem, nehogy megmérgezzék szemünk
fényét! Egy öreg kutyás ismerősünk ajánlkozott, hogy megtanítja Dömét a helyes magatartásra. Mint
minden kiskutya, ő is állandóan éhes volt, és különösen kedvelte a párizsit, a csirke husit, sajtot,
süteményt. Több alkalommal eljátszottuk, hogy az ismerősünk kínálta neki a finomságokat, amit Döme
rendszeresen el is vett volna. Igen ám, de a „gonosz idegen" mindig orrba vágta (legyintette) olyankor. Én
ezzel egy időben mondtam neki, hogy „fujj, nem szabad", majd én (vagy a párom) adtuk neki oda a falatot, és olyankor mondtuk, hogy „tiéd", és nagyon megdicsértük. Nem is kellett hosszan gyakorolni, hamar rájött, hogy tőlünk szabad csak elfogadni az ételt. Aztán következhetett a talált kajáról való lebeszélés.
A séta során idegennel szétszórattunk finomabbnál finomabb falatokat, hogy megtalálhassa a kutya. A
zsebünkben ott lapult ugyanaz a kaja, a kezünkben pedig a nevelőeszköz (póráz, papucs, kulcs). Amint
megtalált a kutya egy falatot, és felvette volna, ha pórázon volt, megrántottuk, később, amikor szabadon volt, figyelmeztetően közelébe, néha hozzávágtuk a nevelőeszközt, az erőteljes „fujj, nem szabad" felszólítással. Közvetlenül utána tőlünk - sok-sok dicséret közepette és a „tiéd" szó közlésével - megkapta a finomságot. Ugyanezt megcsináltuk a lakásban is, a levélbedobón át bedobott kajával, és teljes sikert
arattunk hamarosan.
Mivel Döme - az igényeink szerint - teljesen jól nevelt kutyává vált, bátran mentünk vele nyaralni bárhová, ahová a kutyákat beengedték. Elsősorban kempingbe mentünk ugyan, mert csak manapság egyre elfogadottabb a kutyás nyaralás, de bizonyos szabályokat akkor is, és ott is be kellett tartani. Reggel és este rendszeresen kivittük a kempingből, a szokott időben, hogy a szükségleteit kielégítse, strandon nem fürödtünk vele, hogy ne irritálja a kutyához nem szokott, vagy csak vele együtt élni nem akaró embertársainkat. Számunkra a legideálisabb hely Csongrádon a Körös-toroki kemping volt. A strandtól folyásirányban lefelé a folyó partján táboroztunk le napközben, így senkit nem zavart a vízben egész nap lubickoló kutya. A kemping területén sem kellett megkötni a kutyát, ott maradt a saját portánkon – ahogy azt a lakásban is megszokta.
Így éltünk nagy boldogságban, már 2 éve, amikor kiderült, hogy kisbabánk fog születni. A lakótelepen
ismerte egymást az összes kutyás, és nagyokat beszélgettünk, miközben a kutyák játszottak. Egy
családtól hallottuk - a mai napig hálásak vagyunk nekik az ötletért - , hogy ők hogyan tanították meg a kutyának azt, hogy új családtag érkezik. Hasonló helyzetben lévő családoknak bátran ajánlom, nekünk is bevált, és akinek azóta tanácsoltam, mindenhonnan pozitív tapasztalatokat hallottam vissza.
 Döme az egész lakásban „garázdálkodhatott", egészen addig, amíg picikénkkel haza nem
érkeztünk. A babaváró nagytakarítást követően a gyerekszobába nem volt szabad bemennie. Szülés után, már az első nap a kórházból hazaküldtem a férjemmel egy a baba-mama szagát egyaránt hordozó pelust a kutyának. A párom már az autóban odaadta neki, Dömsikém azonnal maga alá gyűrte azt. Szájában vitte fel a lakásba, és a helyére vitte. Bárhová ment attól kezdve a lakásban, hurcolta magával, és senki nem nyúlhatott hozzá, nagyobb becsben tartotta, mint a játékait. Aztán elérkezett az idő, hogy hazamenjünk, immáron ketten: a baba és én. Ahogy beléptünk a lakásba, üdvözöltem Dömét, és azonnal megmutattam neki a kislányunkat. Ő megszagolta, és szerintem tudta, hogy a gyerek szagát érezte már korábban a peluson. Elmagyaráztam a kutyának, hogy „finoman", „nem bántod", és szerintem meg is értette, hogy a kisbabára vigyázni kell. Jött velünk a kutya a gyerekszobáig, a küszöbnél pedig szelíd
erőszakkal ráparancsoltam, hogy ne jöjjön be. Azonnal megértette, hogy mit akarok, hiszen ismerte a „marad" vezényszót. Soha nem jött be, még a játékáért sem a gyerekszobába, viszont amikor a gyerek a lakás más helyiségében volt, mindig megszagolhatta, nem kapkodtam fel a babát.
Amikor vendég érkezett, olyankor előbb volt a gyerek ágyánál azonban, mint mi, és érdeklődve figyelte, hogy mit készül tenni bárki is a „kisistennel". Amint látta, hogy nincs veszélyben a baba, ment a helyére és lefeküdt. Tudom,
hogy sokan felhördülnek ezen sorokat olvasva, hogy micsoda hygiénés veszélybombákat helyeztünk el a gyerek körül, de higgyék el, nagyobb veszélyben van egy steril burokban tartott gyerek, mint egy gondozott, ápolt egészséges kutya közelében, ha az alapvető tisztálkodási szabályokat betartjuk. Arról nem is beszélve, hogy minden gyerek szereti az állatokat, kár lenne őket megfosztani ettől az élménytől.
Véleményem szerint a kutya nagyobb veszélyben van a gyerektől, hiszen nem megfelelő nevelés, vagy annak teljes hiánya esetén pont a gyerek durva magatartása az, ami a kutyából agresszivitást vált ki.
Szerintem nehezebb dolog a gyerekkel megtaníttatni, hogy a kutya érző lélek, nem szabad kinyomni a pislogó, csillogó szemét, nem szabad húzni azt a puha szőrét, mozgó farkát, és hogy a szimatoló orrát nem azért nyújtja felé, hogy beleharapjon. A kutya egyik pillanatról a másikra megtanulja, hogy féltő gondoskodás övezi a kisbabát, és ha az ő helye a családban nem változik, nincs oka haragudni rá, hiszen
csak egy fővel többen lettünk, akik szeretgethetik, játszhatnak vele.
Aztán ismét terhes lettem, és megszületett a fiam. Ugyanezt a pelenkás szoktatást követtük, és a kutya ugyanúgy viselkedett, pedig közben 5,5 éves, ereje teljében lévő, komoly férfi lett. Nem mondom, hogy a gyerekek a szőrébe kapaszkodva tanultak meg járni, mert ez nem igaz, de életünk része volt, családtag, és nagyon élveztük a vele töltött éveket.
 Igazuk van azoknak, akik azt mondják, hogy a kutya nem lakásba való. Igazuk van azoknak, akik szerint létezhetetlen tökéletesen takarítani a lakást, biztosan volt szőr a lakásban. Hogy nem hygiénikus, és hogy szenved a kutya a mozgáshiánytól. Viszont ők biztosan sosem éltek ilyen harmóniában kutyával-gyerekkel egy fedél alatt. Háziasszonyként nagyon munkás volt a háztartás két gyerekkel, kutyával, de most is azt mondom, hogy megérte. Tökéletesre sosem sikerült a takarítás, igaz, de ezt ki lehet kerülni egy hosszú szőrű egyed választásával. A gyerekek viszont elég korán megtanulták a kézmosás fontosságát, azt, hogy van játszós és van szép ruha. Hogy felelősek vagyunk a kutyánkért, az ő, a család, és a környezetünk érdekében. Hogy az állatot gondozni kell, az ő és a mi boldogságunkra, és semmi esetre se okozzunk neki fájdalmat. A kutya pedig ilyen bánásmód mellett végtelenül bízott bennünk, soha nem viselkedett támadólag.
Ezzel együtt tudtuk, hogy a kutya az kutya, ismertük és figyeltük a rezdüléseit. Így séta közben előbb észrevettük, ha valami olyan tárgy, állat, személy közelít, amit biztosan ugatni, támadni fog, soha, semmilyen konfliktusunk nem volt, mert időben felkészültünk parancsszóval, pórázra vétellel.
Valóban kell a mozgás a kutyáknak, fajtától függően nyilván eltérőek az igények. A vizsla egy temperamentumos fajta, sok-sok testmozgásra van szüksége. Hát hosszú időt kell vele a szabadban tölteni, és ez jó a gazdi fizikai állóképességének is. Szerintem a kertes házban kutyát tartó ember önkéntelenül ellustul, hiszen a kutyát nem szükséges sétáltatni, el tudja végezni a dolgát háborítatlanul. Igen ám, de ettől még nem fárad el a kutya, nem gyűjti be a fontos szagokat és unatkozik is. Saját tapasztalatból merítek ismét, ugyanis most, hogy Döme nincs már, új kutyánk lett.
Sokáig ellenálltam a gyerekek kérésének, mert nagyon nagy fájdalom volt Döme elvesztése, és életem végéig emlékezni fogok a mozdulataira, rezdüléseire. Nem is akartam ugyanabba a környezetbe, ugyanolyan kutyát vállalni, nem akartam „megcsalni" az emlékét.
Aztán magánházba költöztünk, és elvesztettem a küzdelmet a családommal szemben. Gyönyörű németjuhász kan kutyát kaptunk ajándékba. Szegényemnek sanyargatott kölyökkora volt, majd 1 évesen került hozzánk idén tavasszal Kántor. Ideális az elhelyezése, külvárosban, már-már faluhelyen lakunk, szép nagy kertünk van, bőven van helye szaladgálni. Az első időben a világon mindent megrágott, ásott, össze-vissza pisilt, kakilt. Már-már megbántam a döntést, hiszen Döme olyan tökéletes volt, amikor elkezdtem gondolkodni! Hiszen ez a kutya unatkozik!!! És elkezdtünk vele foglalkozni. Meg kellett tanítani neki az alapvető fegyelmező tudnivalókat, hogy hallgasson a nevére, hogy visszajöjjön, hogy ne rohanjon ki a kapun, és hogy ne rágjon meg mindent, amit talál. A korábbi tapasztalatainkat ültettük át a kertben tartott kutyára is: Reggel-este azonos időben visszük sétálni, így kellőképpen lefárad, elvégzi a dolgát, begyűjti a szagokat, és elégedett lett. Persze életkoránál fogva sokkal mozgékonyabb és találékonyabb, mint az öreg kutyánk volt, de megtaláltuk a módját, hogy hogyan elégíthesse ki az igényeit. Amikor megrágott valamit, leszidtuk, és felkutattam egy húsboltot, ahol mindig van nyers marhacsont, amit nyugodtan rághat.
Higgyék el, szívesebben rágja a finom csontot, mint a slagot! Ha ásott valahol, elgondolkodtam, hogy nem túl sok-e a kajája, amit átmenteni akarna ínségesebb időkre. Amikor továbbra is ásott, rájöttem, hogy a nagy meleg miatt így készít magának hűs fekvőhelyet. Ezt is könnyen korrigálhattuk, az igényeinek legmegfelelőbbnek tűnő helyet alakítottunk ki. Az unalmát a rendszeres sétákkal elűztük, az esztétikai okok miatt pedig sziklakertet emeltünk a kritikus kertrészen. Sajnos még mindig pisil a kerítés mentén…. Ennyi hibája már lehet egy területét őrző, domináns kan kutyának! Rendszeres takarítással, bő locsolással azonban szagtalanná lehet tenni, és különben is, hol van ez a munkamennyiség a lakásban megszokott „fertőtlenítéstől"…
Summa summarum: Nagy élmény kutyát tartani, vele élni. Aki tudja vállalni a többletmunkát, azt busásan megjutalmazza az eb a szeretetével, hűségével. Egészségünknek is használunk a kutyatartással, a rendszeres mozgást végző, boldog ember tartalmasabb, hosszabb életet él!
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
